2009. november 21., szombat

dr. Padányi Viktor: Dentu - Magyaria II. (10.) Szubartu

X. SZUBARTU

Amikor a "felülről jövő megváltás" szumir filozófiában megszületett gondolatának megtestesülése előtt 1925 évvel Csirpurla (Larsza) elaggott uralkodóját megtámadta, megölte és "Ur és Csirpurla kincseit Bábelbe vitte" egy hűtlen vazallus, Hamurápi, és ezzel Elő- Ázsia első szemita vezetésű állama (1) megszületett, senki sem gondolta az emberiség legelső civilizációjának klasszikus földjén, hogy egy merőben új korszak vette kezdetét.

Ennek a korszaknak, amely az előző évezredek nyugodtabb ritmusával szemben drámai dinamizmussal van tele, két jellemző vonása van. Az egyik, idegen fajok megjelenése ezen az addig alapjában véve egyfajú és egynyelvű kultúrterületen, (hiszen az előző évezred második felében beszivárogni kezdő primitív szemita juhászelemek nem politikai képzeteket jelentettek), a másik pedig, a vízparti sávok között elterülő belső tereknek hirtelen felébredése a ló és lovaglás bevonulásával az emberiség életébe.

Az elsőt éppúgy jellemzi a "szemita" Babilon létrejötte, mint annak 200 évvel későbbi megdöntése az "árja" (?) hatti "tatárjárás" részéről, a második meg drámai erővel mutatkozik meg nemcsak abban, hogy a világtörténelem legelső lovas hadereje tapossa szét a pattiak ellenállhatatlan áradatát valahol Dél-Mezopotámiától keletre, hanem abban tán még inkább, hogy ennek az új fegyvernemnek urai veszik át és tartják számba vehető ellenállás minden jele nélkül hatszáz éven keresztül a birtokukban az egész Elő-Ázsiát ellenőrző Babilont, majd újabb hatszáz éven át Asszúrt, sőt egy további évezreden keresztül mindig azé lesz az Elő-Ázsia feletti szupremácia, akit az úzok legyőzhetetlen lovas-potenciája támogat.

A Babilont ellenőrző kasszu lovas társadalom politikai önállósulása után a hatalmi súlypont Asszúrba tevődik át és ez azonnal megmutatkozik abban, hogy a kasszu birodalommal a jelek szerint baráti és fajrokoni viszonyban levő szomszéd nagyhatalom (2), "Mitanni" Kr. e. 1360-ban már áldozatul esik az éppen csak hogy önállósult és központjának, Asszurnak neve után az utókor által "asszírnak" nevezett katonaállam hódításvágyának. "Mitanni" területben nagyon megcsonkítva kerül ki a koncentrált asszír-hettita támadásból, amennyiben nemcsak birtokállományának legnagyobb része és "nagyhatalmi" állása veszett oda, hanem a megmaradt csonk is a hettita birodalom vazallusa lett. Lovas hadereje, - amely a kasszukéhoz lehetett hasonló - felbomlott, s talán ez is vezetett megsemmisítő vereségéhez, legalábbis erre mutat az az egykorú adat, hogy Mitanniból "negyven lovas nemzetség" költözött át a hettita birodalom területére, ahol, a kútfők szerint igen megbecsült helyet, egy külön katonai kasztot alkottak "manda" néven.

A sok kisebb városállamból összetevődő hettita "birodalom" azonban nem nagyon sokáig örvendezhetett területnyereségeinek és megnövekedett hatalmának. A Földközi-tenger medencéjéből - még nem tudjuk mi okból Elő- Ázsiába törő - vagy talán oda visszatérő - népek, az u. n. "Tengeri népek" inváziója 1200 körül megsemmisíti ezt a birodalmat. Ebben az időben a Manda "negyven nemzetsége", vagy annak jelentékeny része elhagyja ezt a területet és Szubartu szívében a nagy tavak vidékén, Uzzuban telepedik le nemzetségfőinek a "káloknak" vezetése alatt.

Körülbelül ugyanerre az időre esik az utolsó kasszu uralkodót eltávolító szemita forradalom Bábelben (1171), ami a város üldözött kasszu lakosságának elköltözését vonja maga után. A menekülő "kasszu" lakosság sok valószínűség szerint a Van- tó környékére költözik s ennek a hipotézisnek komoly alapja van. Mintegy nyolcvan évvel korábban ugyanis I. Tukulti-Ninurta asszír király, miután megostromolta és elfoglalta Bábelt, elszállította Marduk isten szobrát Asszúrba. Ezzel a bábeli kultikus központ megszűnt s annak kiterjedt papi szervezete testületileg elhagyta Bábelt és a Van-tó mellé költözött, ahol egy új kultikus központ alakult ki. Igen valószínű, hogy a szemita uralomváltozás után a bábeli kasszu lakosság egy jó része is papjai után vándorolt.

Az itt kialakult theokratikus kultúrális és politikai képződmény archeológiai maradványai mindenesetre a bábeli Marduk- kultuszra emlékeztetnek és ezt az egyébként igen magasfokú civilizációt és kultúrát nevezi a tudomány káld, vagy chaldeus civilizációnak. A Kisázsiából érkező manda nemzetségek ennek a civilizációnak a keretében, de a másik, a Van-tótól keletre fekvő Urami-tó környékén helyezkedtek el.

Két emberöltővel később újabb hullám gyarapítja a tér egyre növekvő lakosságát. Mikor I. Tukulti-apal asszur király 1101-ben Asszíriához csatolta Bábelt és ugyanekkor a Van-tó déli szomszédságában fekvő Maradék-Mitannira is sor került, annak lakossága hanyatt-homlok menekült az elviselhetetlen asszír uralom elől. A menekülők egy része, az egykori katonai kaszt maradványa - talán az innen egykor a hettita birodalomba települt s onnan három emberöltővel előbb a nagy tavak vidékére vándorolt manda rokonai hívására - szintén erre a vidékre költözik, ahol a "negyven nemzetséghez" csatlakozva egy különös, nemzetségi "tanácsköztársaságot" formálnak Kr. e. 1070-ben. Ez az alakulás - amelyet talán a két évezreddel későbbi európai lovagrendek által alapított "rendtartományokhoz" lehetne hasonlítani - talán káld birodalmi keretben létesült.

Ebben a keretben azonban nem sokáig marad, mert öt ember öltővel később, a Kr. e. 9. század végefelé már önálló királysággá alakul. Ezt a királyságot nevezik el az asszírok "Urartunak".

Hogy a különböző kasszu "mita" és manda csoportok éppen ezt a területet választották ki letelepedésre, aligha véletlen, mert ezt a területet jóval a "káld" kultúra itteni kezdete előtt, Kr. e. 14. szd.-ból való kútfők egyike "Uzzu", másika "Hayasha" néven említi, ez a terület tehát assza-chus-úz terület, vagyis a bábeli kasszu mágusok éppúgy, mint a manda és a mitanniak közvetlen rokonok által lakott területre jöttek.

Az első "manda" király neve Urami (s valószínűleg tőle nyerte a tó is a nevét) , az utódjáé Lutibir (3). Urartutól északkeletre a Káspi-tengerig nyúló nagy alföldön, fel a Kaukázusig, ebben a korban azok a hunok élnek, akiket majd félezer évvel később Herodotos, a történetírás atyja "szkitháknak", meg "massagétáknak" fog nevezni. A hun területtől nyugati irányban a Tigris és Eufrát forrásvidéke és a Fekete-tenger délkeleti sarka közötti vonalig nyúló térben élnek a szabirok és különböző individuális neveket viselő rokonaik. Ezen a vonalon túl, a Fekete-tenger déli és a Földközi-tenger északi partvidéke között Kisázsia terül el, amelynek legnyugatibb partjai ezekben az időkben a tanúi a nemrég Peloponnezoszba érkezett achájok elhelyezkedésének. Ezt a Káspi partoktól az Archipelagos szigetvilágáig nyúló több, mint két és félezer km hosszú, széles földterületet délen. a Földközi tenger északi partvidékétől a nagy tavakig nyúló Taurus hegység hosszú lánca választja el Mezopotámia világától, amelyre immár a 2. évezred vége óta az "asszír" nagyhatalom fenyegető és kegyetlen árnyéka nehezedik.

A hettita birodalom széthullása óta (1200) Asszíria vetélytárs nélkül maradt Előázsia déli felének világában, s mióta I. Tukulti-apai-asszur 1101-ben birodalmához csatolta Babilont, az asszír szupremácia Elamtól a Földközi -tengerig, a Perzsa-öböltől fel a Taurusig kétségbevonhatatlan. Az Asszúrba koncentrálódó erő, hatalom, gazdagság, kereskedelem és a városba tóduló idegen népelemek növekvő befolyása -a második helyre leszorult Bábel lakosságának egy jelentékeny része ide költözött át - az eredetileg egész strukturájában rurális és "turáni" katonaállamot gyorsan formálja át urbánus, szemita központú kereskedő állammá, amelyben az államot megteremtő és fenntartó katonatársadalom csakhamar közönséges pénzszerző, zsákmányoló intézménnyé válik, márpedig a gyorsan növekvő fényűzés sok pénzt és sok rabszolgát kíván.

A folyamat pontosan ugyanaz, ami a kasszu Babilonban volt. Az alárendelt tartományok kizsákmányolása, általában az asszír külpolitikai és uralmi stílus egyre brutálisabbá válik. A hadsereg egyszerűen zsákmányoló, embervadász és hóhér intézménnyé süllyed a mohó és pénzsóvár főváros kezén, amelynek kormányzata éppúgy, mint lakossága megdöbbentően embertelen a foglyokkal szemben.(4) Mivel pedig a telhetetlen főváros és a hasonlóan telhetetlen udvar által követelt zsákmányon felül a katonák maguk is profitálni akarnak, elképzelhető a fosztogatásnak, az elrabolt ingóságoknak, az elhajtott állatoknak és embereknek a tömege.

A legyőzhetetlen hadsereg birtokában Asszíria nyomasztó és félelmetes árnyék Előázsia felett és ez az árnyék Szubartura is ránehezedik. A manda királyság, ámbár I. Ruzsa (733-714) idejéig megtartja függetlenségét, örökös készenlétben és aggodalomban él, hisz az asszírok déli szomszédaik, márpedig ez örökös remegést jelent még akkor is, ha egy hegylánc a határ.

A kollektív félelem fokozatosan sötét gyűlöletté akkumulálódik a kor Előázsiájának agyongyötört és porig alázott népeiben az asszír nemzetközi terror évszázadai során és ez hol itt, hol ott kétségbeesett felkelésekben, fegyveres kísérletekben nyilatkozik meg, amelyeket az asszír katonai szuperioritás minden esetben lever és a kormányzat borzalmasan megtorol ugyan, de a gyűlölet és elkeseredés évszázadról-évszázadra nő, alapjában véve még magában Asszíriában is, rendszerint éppen a hadseregben. Ebből az általános asszír-gyűlöletből indul el Urartu tragédiája is, ami a körülötte elhelyezkedő többi úz eredetű kisebb "országok" pusztulását is maga után vonja.

Az előzmények megértéséhez néhány szóval vázolnunk kell Asszíria akkori belső eseményeit.

III. TukuIti-Apai-Asszur (akinek a nevét a 19. szd. történettudományától "Tiglat-pileszár" néven örököltük), Asszíriának talán legnagyobb uralkodója, aki nemcsak kiváló katonának mutatkozik az adatok tükrében, hanem intelligens politikusnak is, a Kr. e. nyolcszázas és hétszázas évek fordulóján, megkísérli új alapokra fektetni Asszur és Bábel viszonyát. Teszi ezt az ókorban ritka politikai tapintattal azért, hogy Babilónia annektálása óta (1101) úgyszólván szüntelenül tartó és meg-megújuló elszakadási kísérletekben megnyilvánuló asszír-babiloni súrlódásokat megszüntesse. Az egykori nagyhatalom és hőbérúr népe ugyanis igen nehezen viseli egykori vazallusának uralmát. Bábel, az előázsiai világnak csaknem egy évezreden át "fővárosa", a legfőbb és a legnagyobb kultikus központ, az előázsiai "Róma", valóban, vazallus státusba süllyedve is képvisel egy bizonyos nemzetközi tekintélyt és előkelőséget a parvenü Asszurral szemben és ezt az asszír királyok is érzik. Az a helyzet tehát, hogy a birodalmi főváros és király székhely Asszur s mellette Bábel csak az "alkirálynak", a "kisebbik királynak", a kormányzói szerepet betöltő "harku"-nak a székhelye csupán, valahogy valóban perverz. III. Tukulti-apai-asszur ezen úgy próbált segíteni, hogy Bábelnek formálisan Asszurral egyenlő státust adott és bábeli szertartások szerint is Babilonia királyának deklarálta magát, sőt királyi rezidenciát állított fel Bábelben is. A kettős-főváros megoldás erősen emlékeztet a mi u. n. "kiegyezésünkre", ami az "Osztrák-Magyar Monarchiát" létrehozta, azzal a különbséggel, hogy a szép és elegáns Bábel vonzása sokkal nagyobb volt Tukulti-apal-asszurra is, és az utódára is, mint a mi Budapestünk a Habsburgokra. TukuIti-apai-asszur, aki egyre gyakrabban és egyre hosszabb perindusokban rezideált Bábelben (nem úgy, mint a Habsburgok Budapesten), sőt, mint Babilonia királya külön néven (Pulu), a babiloni jogfolytonosság szerint szerepelt (v. ö. pl. Károlyjal aki mint magyar király IV., mint német-római császár VII. volt), nagyon népszerű lett Bábelben. Ez a változás odáig fejlődött, hogy elsőszülött fia és utóda már Bábelben székelt és Asszur lett a harku székhelye. A két város szerepe tehát felcserélődött, az asszír birodalom fővárosa - Bábel lett, ami viszont Asszurt és a haderőt háborította fel. Az előállt helyzetet még fenyegetőbbé tette, hogy a harku (5), Tukulti-apai-asszur kisebbik fia, Sarru-kin (Sargon) egy brilliáns hadvezér, akit az egész úz lovas-hadszervezet imádott, ezt a helyzetet saját politikai ambíciói érdekében használta ki, amennyiben a növekvő elégületlenség élére állott bátyját öt évi uralkodás után letaszította a trónról és a trónt Asszurba vissza helyezve, maga ült bele 721-ben Kr. előtt.

Sarru-kin uralkodását háborúval kezdi, amit különböző palesztinai kisállamok, köztük Izrael ellen vezet és ez a hadjárat az események egész láncolatát indítja el.

Az általános asszír-gyűlölet atmoszférájában ugyanis, a lezajlott belső forradalmat, az újra ledegradált Bábel reakcióját és az asszír haderő palesztinai lekötöttségét felhasználva, egyik káld tartomány "királya" (Marduk-apal-iddin), az ezidőben már rohamosan növekvő és erősödő mada birodalom urával, Humbanikkal szövetkezve, rajtaütésszerű támadással felszabadítja" az imént megalázott Bábelt. Ennek a vállalkozásnak, amely meglehetősen vakmerő volt, van egy másik említésre méltó eleme is, ez pedig az, hogy az asszír lovas-haderő szervezetében ebben az időben már mutatkoznak bizonyos bomlás jelei. Néhány évtizeddel korábban, III. Tukulti-apai-asszur elődjének uralkodása idején pl. az úz lovas-szervezet egy tekintélyes része Ménua manda királyhoz csatlakozott s az Urami-tó környékén telepedett le úz rokonainak területén. Marduk- apal-iddin "káld" hadseregének voltak tehát olyan kötelékei, amelyeknek előző generációja még az "asszír" haderőhöz tartozott. Asszíria győzhetetlen lovas-hadszervezetének monopolisztikus helyzete tehát már eltűnőben volt.

Bábel "felszabadításának" hírére Sarru-kin sietve visszatért Palesztinából, a felszabadító Marduk-apai-iddin és Humbanik egyesült haderejével szemben azonban, amelyeket Babilónia lakossága is támogat, nem bír megbirkózni. A helyzetet kihasználva most meg Szíria lázad fel az asszír uralom ellen és Sarru-kínnak, Babilont ellenfelei kezén hagyva, most meg már oda kell sietnie. Ezt az alkalmat meg viszont néhány kisebb északi vazallus-ország használja fel, amelyek gyorsan szövetkeznek az asszír iga lerázására. Az akciót a "manni"-k országa (?) kezdi, ahol az asszír udvar által kinevezett "puppet"-uralkodót elkergetve egy Bagdatu nevű felkelő veszi át a hatalmat s ezt a példát egymásután több kisebb ország követi. Sarru-kin erre Szíriából északra siet s a fellázadt kis országokban egymásután vérbe fojtva a felkelést, a manni-k országa ellen fordul, amelynek hadseregét leveri, Bagdatut kézre keríti és elevenen megnyúzatja. Mikor aztán a helyébe kinevezett új vazallus egy évvel később szintén ellene fordul Kr. e. 717-ben és ezt a felkelést I. Ruzsa urartui király támogatja, előbb azt bünteti meg a manni néppel együtt kegyetlenül, majd Urartu ellen fordul és egy három esztendeig tartó makacs háborúban felszámolja Urartu függetlenségét is. A manda királyságot borzalmasan végigpusztítja s a hegyekbe beszorított- Ruzsa megmaradt maroknyi seregével együtt öngyilkos lesz 714-ben. A manda nemzetségek egy része északnak a Kaukázus-régióba vándorol, egy másik része a mada birodalomba menekül, az ottmaradt lakosság pedig az asszírok vazallusává lesz. Így Szubartu nyugati "szabir" területe után annak középső "úz" jellegű területe is asszír uralom alá került s a lakosságnak az a része, amely az asszír szolgaságot nem akarta vállalni, fokozatosan észak felé a Kur és a Rus által öntözött Alföldre, meg az e földön húzódó kaukázusi dombvidékre hátrált.

Sarru-kin tizenhatéves uralkodásából tizenkettő a recsegő-ropogó asszír állam-monstrum üggyel-bajjal való együtt-tartásával telt el s bár Urartu elfoglalása az asszír imperializmusnak újabb területnyeresége volt, ez volt az utolsó területnyereség Asszíria történetében. Innentől kezdve Asszíria hadtörténete defenzív jellegű a három emberöltővel később bekövetkező végleges bukásig.

A beállt fordulatot beszédesen mutatja, hogy Sarru-kin fia és utóda, Szin-ahé-rib (Szennacherib) már szövetségesek után kénytelen nézni s az asszírokat egyetemesen elutasító nemzetközi gyűlölet világában azt "észak barbárjaiban" találja meg.

Az egykorú előázsiai forrásokban "észak barbárjainak" nevezett népről sok adat van, csak éppen a nevük nincs ezekben a kútfőkben megemlítve. Háromszáz évvel később Herodotos ezt a népet "skutas"-rak, szkithának nevezi el. Az előázsiai források elmondják róluk, hogy lovasok, csúcsos süveget, bőrnadrágot és zubbonyt viselnek, fegyverzetük hosszú lándzsa, kard, nyíl, fokos és pányva. Zárt hadiszervezetben csapatjelvényekkel, kürtjelekre "mint egy ember" támadnak. Hazájuk "észak", a Kur-vidéki alföld Káspi-tenger felé eső része fel a Káspi- Kaukázusi kapuig, meg még azon túl is.

Szín-ahé-rib Ispakai (Üzbégi) nevű királyuk utódával, Bartatu-val lép szövetségre, akihez a szövetség megpecsételéséül feleségül adja egyik leányunokáját, a későbbi asszír királynak, Asszur-ahé-iddinnek leányát, Kr. e. 677 körül.

Ez a szövetség tartósnak bizonyul s az asszír haderő fogyadozó potenciáját most már Bartatu lovassága egészíti ki. A szövetség a második generációban is folytatódik. Bartatu fia, akinek nevét Herodotos Madyes-nek (Hist. I. CIII), Strabo pedig Madys-nak (I. III. 21.) írja, egy ideig szövetségben van Asszur-ahé-iddin fiával és utódával, Aszszur-Bán-Apli-val (Sardanapal), sikerrel harcol a mada birodalom ellen, de aztán szövetségese ellen fordul és végigpusztítja Asszíriát.

Madyest a médek tőrbe csalják, ebédre hívják és kíséretével együtt agyonverik. Özvegye borzalmas vérengzéssel áll a madákon bosszút, amely után ez a nép, 28 évi szereplés után, szinte máról-holnapra elvonul eddigi területéről, Kr. e. 640 körül. Elgondolkodtató, hogy az orosz archeológiai kiértékelések szerint az Altáj-Bajkál- Aral vidéki hun kultúra egy emberöltővel később kezdődik, és "erősen dél-kaukázusi szkitha jellegű".

1. Az általános történelmi felfogással szemben az akkádnak nevezett nép szumir nyelvének sémi elemei ellenére sem szemita. Az Elám- vidéki "kad", vagy "kud" nép ez, amely a szumir térbe betörve talán az ott található szemita elemekkel egyesülve ellensúlyozza a szumir ellenállást s a sémi nyelvelemet; megjelenésének magyarázata az ősi nyelvben talán ez.

2. A fennmaradt diplomáciai levelezésből tudjuk, hogy Mitanni királya "testvérnek" szólította az egyiptomi fáraót, ami csak egyenrangúnak volt megengedve.

3. Mivel a magyar olvasót valószínűleg érdeklik ezek az uralkodók, ideiktatjuk listájukat: Lutibir utóda I. Sardur (Kr. e. 844-828), II Sardur, Iszperrik, Ménua, I. Urgisztik, III. Sardur I. Ruzsa, II. Urgisztik és II. Ruzsa. Az utolsó királyok idején az asszírok megszállják, majd elpusztítják, Urartut. A nevek literálásának helyessége kérdéses.

4. Egy-egy asszír győzelem után a menekülni képtelen lakosságból százával követnek el öngyilkosságot, hogy az asszír fogság borzalmait elkerüljék. Emberek elevenen való megnyúzása közönséges halálbüntetés, amelynek számos ábrázolása kerül elő az ásatások nyomán.

5. Az asszír "hark" és a magyar "horka" méltóság eredetének, természetének, jogállásának azonosságát, valamint a "harku" szó ékírásból való átírásával és értelmezésével elkövetett hibát e sorok írója "Hor-aha, Harku, Horka, Notes to the Menes-question" c. angolnyelvű tanulmányában részletesen kifejtette.

Asszíria 612- ben bekövetkező végleges összeomlása újabb korszakot nyit Szubartu és a kaukázusi tér történetének alakulásában. Az új elő-ázsiai nagyhatalom, a mada (méd) birodalom, közeli és még tudatos rokonságban van Szubartu úz-káld lakosságával és ez ennek a területnek egyelőre nyugalmat és biztonságot hoz, amelyet csak új fajok - gomer (kimmer) és örmény hullámok - érkezése zavar. Ezek szabir csoportokat löknek ki helyükről, amelyek keletnek hátrálva a húnok által kiürített, Káspi-tenger felé eső területeket kezdik megszállni s közéjük és a nyugatibb szabir területek közé ezek az újonnan érkező, főleg örmény rajok telepednek le a gyorsan újraszervezkedő egykori manda királyság északi és északnyugati szomszédságában. A szabir etnikum tehát kettészakad.

I. Ruzsa kiráIy heroizmusának 100 évvel előbbi emléke azonban úgy látszik még nem fakult el. Bár Asszíria összeomlása után, amikor Babilon függetlensége a "káld" Nabu-apai-asszur uralomra lépésével újra helyreáll, a Van vidéki káld papi kaszt, vagy annak tekintélyes része sietve visszatér Marduk isten szent városába (6), az Urami-vidéki manda centrum gyorsan magához térő maradványaiból kiindulva a szabirság gyorsan birodalommá szerveződik újra s ezt a folyamatot a manda birodalomba elvándorolt emigráció egy részének visszaszivárgása is elősegíti.

A restauráció lendületének a sors azonban csak mintegy nyolcvan esztendős esélyt ad. A barátságos és rokonfajú mada birodalom (7) az ötszázas évek derekán az egyébként obskurus eredetű Kurással perzsa vezetés alá kerül és ezzel egy új imperializmus véres és pusztító kora indul el Elő-Ázsiában, amely "perzsa", "macedón", örmény, római, újperzsa és bizánci szakaszaival egy újabb évezredet tölt ki, és amely a tér szumir örököseinek, avaroknak, úzoknak, hunoknak, szabiroknak számára újabb ezer évi küzdelmet jelent.

A perzsa imperializmus elindulásával kezdődő új korszaknak - az u. n. Ókor utolsó ezer esztendeje ez - indulása az éppen csakhogy talpra állt szabir birodalom számára nem szerencsés; mert az első perzsa lökés döntő időpontjában a birodalom vezetője - Kurás kortársa - éppen, történetesen - nő. A legendás Tamár királynő helyett, bármilyen rajongással emlékszik is vissza alakjára a déI-kaukázusi tér lakossága mind a mai napig, éppen az induló ez időben, férfira lett volna szükség. Az éppen csakhogy összeállított és nagykiterjedésű és vegyes (szabir, úz, kimmeri, örmény) birodalom belső kohéziója nem közelítette meg a lökés erejét s ezt, ha egyáltalán, csak egy kiváló katona-ember energiája tudta volna némileg ellensúlyozni, meg talán a 100 évvel előbb innen elvándorolt hunok lovassága

A mada birodalomnak "perzsa" cégérrel való ellátásával elinduló új imperializmus időpontja nemcsak a történelem számára és szempontjából jelenti új korszak elindulását, hanem új és az addigitól merőben különböző korszak kezdetét jelenti történettudományi, módszertani szempontból is. Mindazt, amit eddig az időpontig az ókor történetéből tudunk, csak közvetve, bizonytalan értékű írásmegfejtések alapján készült bizonytalan értékű fordítások, még bizonytalanabb értékű interpretációiból és csak mindössze a 19. szd. eleje óta gyülemlő adatokból tudjuk, amelyeknek ellenőrzése és tudományos igazolása rendkívül nehéz.

A "perzsa" korszak elindulásának idejétől, a Kr. e. 5. szd.-tól kezdve. a történetkutatás szempontjából mindez egyszerűre megváltozik. Az addig csupán rejtélyes, ősi írásokkal merőben ismeretlen nyelven feljegyzett szumir, akkád, egyiptomi, babiloni, mitanni, asszír, káld, hettita, hurri (8) kútfőknek hiányosan és tökéletlenül, sőt erőszakoltan, bizonyos elméletekhez adaptált s ezek érdekében torzított értesítései mellé, megjelennek a perzsa és görög, majd latin kútfők is, amelyeket, ha adataik nem is mindig pontosak, és elnevezéseik erősen torzítottak is, mégis pontosan és kifogástalanul tudunk olvasni. Kr. e. 550-től már olyan kortársak figyelik és jegyzik fel Elő-Ázsia eseményeit, akiknek értesítései nem kerülnek évezredekre a föld alá. A "történetírás atyja"-ként tisztelt Herodotos Kurás nemzedékének unokáit jelentő generáció tagja s bár "Cyrusnak" nevezi el Korást, "Kambysesnek" a fiát. Kambudziát, "szkítának" a Káspin-túli és "massagétának" a Káspin-inneni népeket, és általában, a görög-latin szerzők szokása szerint, mindennek és mindenkinek görög neveket osztogat, mégis, ha kissé naivan, szubjektíven is, de már "történelmet" ad.

Ő közli elsőnek, hogy a perzsák Lydia és Babilónia meghódítása után hosszú és elkeseredett háborúban elfoglalják a szabirok birodalmát is, amely fölött ez időben a le gendás Tamár (Herodotosnál Tomyris) királynő uralkodott, akinek fia is "Spargapises" (9) perzsa fogságába esett.

A Kr. e. 535 körül befejezett háborúról Herodotos többek között ezeket írja (latin fordítás) : "Cyro post hanc gentem ab eo subactam incessit cupido Massagetas (10) in suam potestatem redigendi. .. eratt autem Massagetarum regina Tomyris nomine... Hoc reddito responso Hystaspe (Halys folyó, ma Kizirhmak, Törökország főfolyója) atque Araxe (Rus, vagy Ruzsa, a Kur testvérfolyója) traiecto progressus unius diei iter, quae Croesus admonuerat exequitur, relictisque illic imbeli parte copiarum, mox cum expedita manu ad Araxem revertitur. Hos ita relictos ex Cyri exercitu, aggrediens tertia Massagetani exercitus pars sese defendantes interemit. Eadem conspecto epularum apparatu, post adversariorum caedem ad epulandum discumbit, refertaque cibo ac vino soporatur. Persae supertvenientes horum multos occidunt, multoque plures vivos capiunt, cum alios tum vero ducem eorum reginae Tomiridis filium, cui nomen Spargapises" (11).

Hogy ennek a három különböző író által három különsző fiktív névvel jelölt népnek mi a valóságos neve, arról direkt értesítés nincs. Teljes bizonyossággal csak azt állapíthatjuk meg, hogy ezt a népet sem massagétának, sem sakának, sem skithának nem hívták, mert ezek a nevek a görög kútfők felbukkanása előtt teljesen ismeretlenek. Sem a 100 évvel korábbi asszír és káld-hurri, sem az ugyanebben az időben meginduló perzsa, sem a néhány száz évvel később induló örmény források ilyen nevű népekről nem tudnak (vagy ha igen, a görögöktől veszik át a neveket), pedig ezek elő-ázsiai szomszédnépek.

Ha azonban nincs is direkt értesítés Tamár királyasszony népének nevéről, indirekt értesítés van annál több. Azonfelül, hogy a szóbanforgó királynő fiának a neve -"Spargapises" - maga is "szabir"-ral kezdődő név, a bizonyítékok felsorakozása mindjárt magával Herodotossal indul el, aki idézett munkájának egy más helyén, Elő- Ázsia népeiről szólván ezt írja: "Super hos (t. i. Persas) ad ventum Aquilonem habitant Medi, super Medos, Sapires, Super Sapires Cotchi..." (12). Délről északnak haladva, a perzsák fölött valóban a médek s a médek fölött szabirok laktak. A szóbanforgó mű egyébként részletezi is az északi népeket : '" ... decima septima portio haec; Matsiensis et Saspiribus ... "(13).

Körülbelül ugyanebben az időben - Herodotost néhány évtizeddel megelőzve, Kr. e. 510 körül - óperzsa kútfőben is felbukkan e név, Dárius perzsa király persepoliszi feliratául és innentől kezdve 12 évszázadon át állandóan és ugyanolyan gyakorisággal szerepel a nyugati forrásokban, mint előzőleg hétszáz éven át a keletiekben.

Az egykori szumir Szippár városnév gyakori emlegetését figyelmen kívül hagyva, a szó mint nép és ország-név már a.Kr. e. 12. szd. óta szerepel asszír forrásokban "Supri", "Szupri" formában, I. Tukulti-apai-asszur évkönyveiben. A név a 7. században már "Szaparda" néven jelenik meg egy asszír imádságban (lásd. 11.sz. imádságot a Knudtzon-féle gyüjteményben) és arról is van értesülésünk, hogy fővárosát a 7. szd.- ban Kr. e. "Ubbumi"-nak hívták (már amennyiben a szó literációja helyes). A perzsa forrásokban ugyanez az ország "Szparda" néven szerepel s meghódítása után ugyanezen a néven válik a perzsa birodalom egyik szatrapájává, amely valóban ott terül el, ahol Herodotos írja, a délnyugat- káspi-térben fekvő mada terület és a délkelet-fekete-tengeri, általa "Colchis"-nak nevezett Chaldea között, vagyis a nagy tavak és a Tigris és Eufrát forrásvidékén és ettől északra. Mivel sem örmény, sem perzsa forrásokban, vagy tartománynevekben nincs szó sem "szkithákróI", sem "massagétákról", Tamár királyasszony birodalma egyedül és kizárólag csak Szabiria (Szaparda, Szibár) lehetett.

Ennek a Szabiriának szabin etnikuma a 6. és 5. szd-i eseményadatok, valamint a néhány száz évvel későbbi Ptolomeus térkép szerint ebben az időben már egy közbe ékelődött örmény mennyiség által földrajzilag ketté - egy keleti, Káspi-vidéki és egy nyugati tömbre - volt vágva és a keletre, az egykori hun területekre húzódott tömb valószínűleg hun és úz maradványokat is vett fel magába. A nagy alföldnek ez a Káspi-tenger és Kaukázus közé eső sarka nem került perzsa uralom alá s így az előzetesen már etnikailag és területileg kettészakadt szabirság évszázadokra politikailag is kettészakadt. A nyugati szabirság, a tulajdonképpeni Szabiria népe perzsa uralom alá került, a keletre szorult szabirság azonban a perzsa uralmon kívül maradt és függetlenségét számos későbbi perzsa kísérlet ellenére is megtartotta. A kettészakadást aztán betetézi, hogy a nyugati szabirság, az eredeti Szabiria a kialakuló örmény birodalomnak Szibár néven részévé válik, a keleti szabirság azonban az örmény világ keleti határán kívül, független marad.

Szabiria, vagy ahogy az örmény kútfők nevezik, Szibár, az örmény birodalom sorsában osztozik és ez a sors, rövid kivételek leszámításával, örökös háborút jelent. A gyorsan hanyatló ó-perzsa birodalomnak Nagy Sándor adja meg a kegyelemdöfést és ezzel Arménia - és vele együtt Szibár - fél évszázadra macedón uralom alá kerül. Mikor aztán a macedónokat Arszák avarjai és úzai elkergetik (275-250 Kr. e.) és, mint Perzsia, Arménia is a "Parthiának" nevezett avar birodalomnak részévé válik, és avar uralkodóházat kap az "Arszakida"-dinasztiában, Szibár rokonfajú népe egészen jó helyzetbe jut az örmény birodalom népei sorában. A békés, vagy legalábbis aránylag békességes korszak azonban a római imperializmus jelentkezésével két évszázad múltán eltűnik. A római-parthus háborúk több évszázados zaklatást jelentenek s Arménia végülis római provinciává lesz.

A nyugodt római birtoklás azonban rövid ideig tart. Az a mohó konokság, amellyel Róma egy több évszázados háborúban tönkretette az avar birodalmat, magában hordta az automatikus büntetést. Az évszázados harcban kimerült avar birodalom alól felszabadult Perzsia hirtelen újraéled és az újperzsa imperializmus most pontosan ugyanazt csinálja a rómaiakkal, amit azok csináltak az avarokkal. A Kr. u. a 4. szd.-ban meginduló perzsa-római háborúk évszázadokig tartanak. Közben a nyugatrómai birodalom összeomlik, szerepét a keletrómai birodalom veszi át, majd Konstantinápoly szinte észrevétlenül alakul át "nyugati-latin" képletből "keleti-ortodox" Bizánccá.

Az előázsiai római impérium felgöngyölítése az újperzsa birodalom legtehetségesebb uralkodójával, I. Kosruval indul meg az 5. szd. derekán, Jusztiniánusz idejében, aki az egykori teljes Római Birodalom visszaállításáról álmodozik s ennek az ábrándjának lesz a következménye Előázsia elvesztése.

Mindez Szibár számára állandó veszélyt, dúlást, pusztulást jelent. A több évszázadon át tartó háborúzás folyamán számtalanszor cserél gazdát, kerül a hadiszerencse forgása során hol perzsa, hol római, illetőleg bizánci kézre, míg végül is a két hadakozó fél között egy harmadiké lesz, a 7. században jelentkező új nagyhatalomé, az araboké.

A szabirság történetével lehetetlen foglalkozni anélkül, hogy annak egy feltűnő komplexumát tárgyalás alá ne vegye az ember, és ez a komplexum a modern formában "magyar" névnek feltűnő és évezredeken át állandó előfordulása a szabir földdel és szabir néppel kapcsolatban.

Ezzel a komplexummal annyival inkább is foglalkoznunk kell, mert a Világost követő osztrák önkényuralom óta az u. n. "finnugor" elméletre átépített "hivatalos" magyar történettudomány a magyarság délkaukázusi eredetét mereven és türelmetlenül, szinte már gúnyos lenézéssel tagadja és a modern magyar történettudomány álláspontját summázó Hóman- Szekfü- féle Magyar Történet egyetlen hanggal sem tesz róla említést, még csak kritikai boncolgatás és elutasítás formájában sem.

A délkaukázusi eredet bizonyító anyagára e mű ötödik és hatodik fejezeteiben már utaltunk. Ugyanott elemzés alá vettük a "magyar" szó ókori és koraközépkori forrásokban előforduló különböző variánsait, elváltozásait és torzításait, rámutatva, hogy a szó különböző nyelvekben és különböző írásrendszerűekkel leírva 2900 éven keresztül fonetikai karakterisztikumában ugyanaz, kizárólag csak a szóban levő különleges magyar "gy" hang visszaadásának kísérlete, ennek az idegen nyelvekben nem létező lágy hangnak a rögzítésére irányuló igyekezet különböző. Rámutattunk azonban arra is, hogy ennek az "idegen" hangnak valaminő "saját" hanggal való megközelítő pótlása, mint fonetikai tendencia, a mi lágy "gy" hangunkra mutat. Ezt a "gy" hangot a különböző nyelvek - babiloni, asszír, perzsa, görög, örmény, latin, bizánci, arab és ószláv - és különböző írásrendszerűek - ékírás, föníciai, hurri-káld, perzsa, arab, görög, latin -a következő hangrögzítési módokon próbálják visszaadni: -d, -dz, -dj, -dzs, -z, -t, -tz, -ts, -g, -gi, -gh, ghi, ch, k és végül az ókori görögben sokkal lágyabban hangzó -x. Egy alapos fonetikai áttekintés és ezeknek a hangoknak összevetése egy a mi "GY" hangunkra emlékeztető bázisra mutat. Rá kell még arra is mutatnunk, hogy a szóbanforgó ókori és arab írásjelek latin betűkre való áttétele feltétlenül egy további fonetikai torzulást von maga után.

Jellemző példa erre egy a mai Pejbárt-tól (Bajburt) mintegy 15 km.-re húzódó hegyvonulatban, a Pejbárt-Askhaleh-Erzerumi országút mentén fekvő Macur nevű falu fölött egykor létezett, már a Kr. u. 6. szd.-ban is dilapidált állapotban levő, de akkor helyreállított erődre való utalás. Ilyen utalás e sorok írójának tudomása szerint egykorú és nem sokkal későbbi kútfőkben négy van, két arab (Bal'ami és Ibn-al-Athir) és két bizánci (Theophylactus Simocatta és Procopius.) Az erődre vonatkozó nevet mindkét arab kútfőből "Madar", és mindkét bizánci kútfőből "Mazar" formában literálják. A bizánci feljegyzések Kr. u. 625-re, az arab feljegyzések egy Kr. u. 739-bon történt eseményre vonatkoznak, amelyről egyébként később még lesz szó.

Hogy a dolog még érdekesebb legyen, Xenophon, aki a Kr. e.-i 4. szd. elején, tehát a fenti feljegyzésekben említett időpontok előtt ezer évvel a perzsa hadjáratból visszatérő görög zsoldoshadsereggel ezen a területen haladt keresztül Trapezunt felé, Anabasisában (Lib. IV. cap. 8.) pontosan ezen a területen "Makarok" ("Macrones") és "Szkíták" (Scytheni) tartományairól (15) beszél, a szóban forgó ponton ma egy "Macur" nevű falu van, amely a Fekete-tenger déli partvidékétől mintegy 130 km.-re, a Kubán torkolattól mintegy 450 km- re és a Don-Azovi "Meotisztól", Kézai "Dentu-Magyariá"-jától mintegy 700 km-nyire van, ami alig több, mint a távolság Kőszegtől Predeálig. Nyelvünk állítólagos finnugor eredetén kívül, ami a priori "kizárja" egy délkaukázusi eredet lehetőségét, a "hivatalos" magyar történettudománynak a délkaukázusi eredttel, mint "képtelenséggel" szemben lényegében csak egyetlen érve volt eddig, az, hogy a délkaukázusi kútfőkben talált nevek, szók és földrajzi névmaradványok nem azonosak a "magyar" szó mai formájával, a "hasonlóságot" pedig egy félresöprő gesztussal részben erőszakoltnak, részben egyszerűen véletlennek, vagy "kölcsönvételnek" állították és ábrándos, naiv, kellően meg nem alapozott, "kutyabőrkereső" egyeztetéseknek nyilvánították. Az, hogy az állítólag ugor "man-s-i" népnévnek a "magyar" népnévvel való "egyezésénél" alaptalanabb és erőszakoltabb egyeztetés kevés van a nyelvtudományokban, történettudományunk szemében nyilván nem "véletlenség" és nyilván nem "erőszakolt", mert ezt az egyeztetést viszont történettudományunk akceptálta.

Ily körülmények között nem marad más hátra, mint a szakirodalmi vélemények figyelmen kívül hagyásával közvetlenül a kútfőanyaghoz fordulni és az egyetlen, és egyetlen egy helyen felfedezett szegény "finnugor" "mans-i"-val, mint a "magyar" népnévnek az egész Volga-Ural- Altáj-világban található egyetlen nyomával szemben felsorakoztatni a "magyar" népnév nyomainak és egyéb bizonyítékoknak imponáló mennyiségét a Dél-kaukázusi térben 3000 esztendő időspáciumában, azzal a fenntartással, hogy a mostoha körülmények között és technikai és anyagi lehetőségek híján igen hiányosan lefolytatott anyaggyűjtés és anyagvizsgálat következtében az itt következő anyag csak egy hányada annak, ami még felfedezésre és kiértékelésre vár. Magar-iz és vele egy csoportban említve Szupri városok a Tigris és Eufrát forrásvidékén, Asszur-nazir-apli tábláin (a II. hasáb, 86-123 sorok), valamint a Khurki Monolithon (II. hasáb 42-54. sorok) Kr. e. 877-ből.

Pontosan ugyanezen a vidéke, más városok társaságában, Mazara és Sziavara városok felsorolva PtolomeusCosmographia c. művében (liber V.) hatszáz évvel később.

Ettől a tértől mintegy 200 km: re keletebbre Madara, Urumi fővárosa Urartuban, négyszeres fallal körülvéve. Asszur-nazir-apli királyi kormányzót helyez ide (Táblák, II. oszlop, 98-101, sorok) . Ugyanez a város, négyszeres falával együtt megemlítve, III. Tukulti-apai-asszur tábláin (2. oszlop, 12-13, sorok). Ugyanebben a térben Magarda folyó (ma is).

Herodotos értesítése szerint (Kr. e. 5. szd.) ezen a vidéken "matsienek" és "sapirok" élnek (Hist., liber VII). Ugyancsak Herodotos szerint a Rion folyótól délre és a Fekete-tenger délkeleti sarkát körülvevő terület neve Magiga, amely az Armenia satrapiába tartozik Dárius korában, Mellette Saparda egy külön satrapia, amelyhez Urartu egy része is tartozik.

Száz évvel később Xenophon ugyanebben a térben "makarokat" és "szkithákat" talál. Kurás (Cyrus) perzsa királynak van egy mada tábornoka, akit "Mazar"-nak hívnak, ezt nevezi ki Sardes kormányzójául. Az Eufrates folyó északi ágát jelentő mellékfolyó neve Karasó és ugyanebben a térben van Oltu nevű folyó és Madur-Dagh nevű hegy is.

Örmény írások több helyen (Indsidsian, Orbeli, Mezopei művei) említik. PI. "Libarit fia Darzaidsch a calakői kolostornak egy szőlőt ajándékozott a Madscharok völgyében" (Orbeli), vagy "A Madscharok falujában csupán egy házból tíz embert hurcoltak fogságba" (Mezopei) (16). A Pejbárt melletti Madar, vagy Mazar nevű erődről már volt és még lesz szó.

A honfoglaláskori magyarság asszír eredetű méltóságneveiről, magának a "Lebedia" szónak asszír eredetéről s a magyar nyelvben található asszír- szumir szavakról e mű hatodik fejezetében már megemlékeztünk.

A Megyer-törzs, amely a Fekete-tenger déli régiójából annak északi régiójába vándorolva a Kr. u. 8. szd.-ban. Meotiszban megjelenik, szabir és nem onogur törzs volt. Ezt Konstantinos Porphyrogenitos közismert munkájában szintén megerősíti a 10. szd.-ban. Végül pedig a magyar nyelv egész szerkezete és ősi szókincsének egész széles alapja délkaukázusi szumir.

6. Az eredetileg szumirból akkáddá" alakult, Hamurápi Bábelében erős szemita beütést kapott, majd a kasszú katonakirályok korában bizonyos fokig újra , "visszaszumirosodó" és úz nemzeti jelleget öltő egykori vallás és filozófia s annak sajátos "semito-akkad" nyelve és irodalma számára ez a fordulat egy reneszánsz-kort jelent, amely azonban rövid ideig tart. Két emberöltővel később Bábel, az előzőleg Nabu-kudur-asszur által ide deportált zsidók segítségével, Kurás kezére kerül és a "káld" papi kaszt kénytelen újra vándorbotot venni a kezébe. Emigrációjuk a rokon madák között talál új otthonra.

7. A mada törzseket Dajakku egyesíti erős birodalommá. Fia akit a görögök "Phraortesnek" a 19. század tudománya Fravartisnak ír, de akinek a neve talán Bar-avar-tu, már imperialista politikába kezd. Unokája foglalja el, vagy talán inkább vissza az asszíroktól Mitanni egykori fővárosát, Ninivét (Kr. i előtt 612).

8. A "hurii" (minden valószínűség szerint a szumir "kur" szóból, amelynek jelentése "hegy", ország" "határ") nyelv létezését aránylag nem régen fedezték fel és hovatartozása felől hosszú vita folyt. Mint úgyszólván minden ókori kultúrnyelvet, ezt is megpróbálták előszór az "árja" nyelvek közé besorolni, míg aztán kétséget kizáróan ki nem derült, hogy ez sem árja nyelv, és nem is szemita, hanem szumir, származású "turáni" nyelv, amely éppúgy mint a "mitanní" is, amint hosszú viták után végre elfogadták, a szubartuiak által beszélt nyelv egyik nyelvjárása.

9. A nagyon elgörögösített névből csak annyit lehet kihámozni, hogy az eleje "Szatír-. .. ".

10. Ne zavarja meg az olvasót, hogy Herodotos massagétákat ír. A nevek alkalmazása bizonytalan. Strabo pl. ugyanezt, ugyanígy írja le Dé Situ orbis c. művének XI. liberjében, de ő nem "massagétákat", hanem "szakákat" említ: "Ac de Sacis quidem nonnulli sic tradierunt,nonnulli vero quod Cyrus ducto adversum eos exercitu proelio superatus affugit stb.." Leírja ugyanezt Justinus is (Historiarum, Lib. I), aki viszont szkitáknak nevezi ugyanezeket (Historiarum, Lib. I. ): "Cyrus subacta Asia et universe Oriente in potestatem redacto, Scythis bellum infert. Erat eo tempore Scytharum regina Tomyris nomine... etc."

11. Herodotos Historiarum, Lib. I.

12. u. o. Lib. IV.

13. u. o. Lib. VII.

14 A felirat vonatkozó része latin fordításban így hangzik: "Darius Hystaspes rex populorum bonorum posui.. Hi adorationem igni. mihi tributa attulere: Choana, Media, Babylon, Arbelia, Assyria, Grutrata, Armenia, Cappadocia, Sapardi a, H una a e", A "Sapardia" kétségtelenül Herodotos "Siphara"-jávai azonos. Sokat mond a "hunok" megjelölés is 900 évvel Attila előtt

15. Mivel az olvasót az "Anabasis"-nak ez a része bizonyára érdekli, de azonkívül itt egy bennünket érintő intermezzo is le van írva, hevenyészett, de megbízható fordításban itt adom a szóban forgó részt:

"Ekkor a görögök három napi meneteléssel harminc parasangot tettek meg a Makarok földjén. Az első nap ahhoz a folyóhoz érkeztek amely a makarok és a szkíták tartományai között a határt jelenti. Jobbra tőlük egy ügyetlen látványt nyújtó védőmű feküdt, balra pedig egy másik folyó, amelybe az a határfolyó torkollott, amelyen át akartak kelni. A folyópartot nem magas, de igen sűrűn nőtt fák borították. A görögök, akik igyekeztek volna minél hamarább átkelni és továbbjutni, fákat kezdtek kivágni. A makarok, akik pajzsokkal és kopjákkal voltak felfegyverezve és szőrrel borított bőrkabátokat viseltek, csatarendbe fejlődve álltak az átkelő hellyel szemben és egymásnak kiabálva köveket dobáltak amelyek azonban nem érték el az innenső partot. Ekkor a peltastok (könnyű fegyverzetű görög gyalogos) egyike Xenofonhoz lépett és azt mondta, hogy ő fogolyként került Athénbe és hogy ő érti a túlsó partiak nyelvét. "Valóban - folytatta - azt hiszem ez volt az én egykori hazám. Ha szabadna. én szeretnék velük beszélni.". "Semmi kifogás ellene - mondta Xenophon beszélj velük és tudd meg, hogy kicsodák".

A katona megkérdezte őket és azt felelték, hogy ők makarok. ,,Most kérdezd meg őket - mondta Xenophon - hogy miért vonultak fel ellenünk és miért akarnak ellenségeink lenni". Erre ez volt a feleletük: "Mert ti be akartok törni a területünkre". A parancsnokok erre utasították a katonát, hogy mondja a következőt: "Mi nem jövünk ellenséges szándékkal. Mi hadban álltunk a királlyal, most már hazafelé tartunk Görögországba és a tengerhez akarunk jutni".

A makarok erre azt kérdezték, hogy hajlandók-e a görögök biztosítékot adni arra, hogy tényleg azt akarják, amit állítanak, mire ezek azt felelték, hogy hajlandók, de cserébe ők is kérnek biztosítékot. A makarok ekkor egy kopját adtak a görögöknek, a görögök meg egy lándzsát adtak viszonzásul a szokás szerint és mindkét fél az isteneket hívta az egyesség tanújául. A biztosítékok kicserélése után a makarok azonnal segíteni kezdtek a fák kivágásában és az átkelő építésében és szabadon vegyültek össze a görögökkel...". (A szerző fordítása).

Amennyiben ezek a "makarok" azonosak a magyarokkal, az Anabasis 10.000 görögje közül egy magyar volt.

16. A fenti idézetek Lukácsy Kristóf: A magyarok őselei, hajdankori nevei és lakhelyei c. Kolozsvárt 1870-ben megjelent művéből valók (175-176 lapok).

Következik>> a 3. rész